Szegeden – akárcsak Szabadkán – a szecessziós építkezés két irányvonala érhető tetten. Az egyiket az avantgárd magyar művészek képviselték, akik európai kollégáikat követve úgy vélték, hogy az ipari fejlődés tönkretesz mindent, ami szép, ezért a művészeteket be kell ágyazni a mindennapokba, a népi építészetre és a hagyományokra támaszkodva, helyi anyagok felhasználásával. A nemzeti sajátosságok után kutatva, a népművészetet és a népi építészetet tanulmányozva létrejött a szecesszió nemzeti jegyeket magán viselő irányzata, a magyaros szecesszió. Ez nem csupán esztétikai újításokat hozott magával, hanem az építmények lényegébe hatolt. A természetes motívumok, a levelek és a tulipánok habarcsba öntve, összefonódva áramlanak a homlokzatsíkon, legtöbbször Zsolnay-kerámiában és terrakottában vagy kovácsoltvas formájában. Ezek a motívumok tovább haladva behúzódnak az épületek belsejébe, a piktorok ügyes kezével kifinomult vonalak és színek formájában jelennek meg a falakon, ki egészí tve növénymi ntás kerámi ával, lángolószí nű és mi ntáj ú vitrázsokkal. Vonulásuk azonban még ezzel sem ér véget, megtaláljuk őket kovácsoltvasból, sárga- és vörösrézből a belső berendezéseken, bútorokon is.